Április 29-én délután izgatottan léptük át az iskola küszöbét. Hat, illetve négy évig határozta meg életünket a gimnázium nyugodt légköre. Köszönjük a 10. és 11. évfolyamos diákoknak a csodálatos díszítést, virágba borították a folyosókat és tantermeinket, ezzel is emlékezetessé téve ezeket az utolsó pillanatokat. A folyosókon végig sétálva elbúcsúztunk diákéveink fontos helyszíneitől. Az impozánsan felújított Székesegyházban tanárainkkal és hozzátartozóinkkal együtt ünnepelhettük meg, hogy eddig eljutottunk. Dr. Veres András megyéspüspök úr szívhez szóló szavai tették az ünnepségünket még magasztosabbá. A szertartás végén az oltáron elhelyezett egy-egy szál virággal adtunk hálát Istennek, eddigi utunkért. 

Ballagási beszédünkkel köszönünk el az iskolától:

Főtisztelendő Megyéspüspök Úr!

Tisztelt Igazgató Úr!

Kedves Tanáraink!

Drága Szülők és Vendégek, Kedves Ballagó Diákok!

Sok szeretettel köszöntjük kedves Vendégeinket, akik jelenlétükkel megtisztelik ballagási szertartásunkat, és együtt ünnepelnek ma velünk. Kérjük, hallgassák meg a két osztály búcsúbeszédét.

„Az igazi érzések, amik e pár év alatt belénk kövültek, átszövik majd egész életünk,
Őszintén fájnak még arcunkon a szelek. Egyszer messze leszünk, de mindörökre emlékezünk.”
írja Lőrincz Eszter

…és valóban…

Visszagondolva az elmúlt hat évre, osztályunk, a 12.H sok élményért és szeretetért adhat hálát, amelyek kézzelfoghatóan belénk kövültek, és bizalommal tekintünk a jövőbe, hogy átszövik majd egész életünk.

Először is, hálával tartozunk a Jóistennek, hogy megtartott bennünket szeretetközösségünkben.  Köszönettel tartozunk iskolánknak, tanárainknak a rengeteg tudásért és támogatásért, amelyeket az évek során nyújtottak nekünk, valamint azokért az értékekért, amelyekkel későbbi életünkre felkészítettek bennünket.

Külön szeretnénk kiemelni osztályfőnökünket, Marek Péter tanár urat, aki olyan osztályközösséget teremtett, ami miatt most még nehezebb elbúcsúznunk egymástól. Soha nem fogjuk elfelejteni az első közös találkozásunkat az Aranyparton, amikor még csak hetedikes kisiskolásként pislogtunk egymásra, és nem is tudtuk mit hoz majd a következő 6 év számunkra. Ettől a naptól fogva formálódik közösségünk, melyben ma már családként szeretjük és támogatjuk egymást.

Örömteli szívvel visszük magunkkal majd a közös élményeket, amelyekkel gazdagodtunk. Nem felejtjük el majd a nyári táborokat Brennbergbányán, különösen a tábortűz melletti estéket, amelyek minden alkalommal kicsit közelebb hoztak minket egymáshoz, valamint az osztálykirándulásokat, amelyek kivétel nélkül remek hangulatban teltek. Örömmel gondolunk vissza a családi napokra is, ahol a magunk természetességével tölthettünk egy kis időt egymással, testvéreinkkel és szüleinkkel.

Ugyancsak magunkkal visszük az osztályfőnöki órák emlékét, amelyek mindig feltöltődést jelentettek a nehéz iskolai napok során, valamint a közös szokásainkét, mint a szülinapozások, nyári medencézések, vagy például a közös forró csokizások.

Az adventi időszakok is mindig meghitten teltek, a korizásokkal, roráté misékkel, közös díszítéssel. Az angyalkázás mellett, az egymásnak írt kedves üzenetek is szebbé tették a karácsonyi ünnepeket megelőző heteket.

Húsvétkor is mindig gondoltunk egymásra, hiszen a lányok nagy örömére, a fiúk, amikor csak tudtak, éltek a locsolkodás lehetőségével.

Boldogan emlékezünk a közös balatoni kempingezésekre, ahol nyaranta tölthettünk el pár napot közösen.

Észre sem vettük, elrepült az idő. Hirtelen ott álltunk a végzős évünk első napján, előttünk egy „utolsók”-ban gazdag tanévvel. Az utolsó osztálykirándulásunk alkalmával Ausztriába utaztunk, ahol egy mindannyiunk számára meghatározó estét töltöttünk el egymással és szeretett osztályfőnökünkkel.

A befejező tanévünk egyik legemlékezetesebb eseménye a szalagavatónk volt, amelyről néhány éve még nem is gondoltuk, hogy ilyen hamar elérkezik. A hosszas felkészülés során, ha lehet, még jobban összekovácsolódtunk. Habár nem volt lehetőségünk régi gimnáziumunkban táncolni, mi mégis szeretettel gondolunk vissza erre a napra. Munkánk pedig meghozta a gyümölcsét, hiszen minden szülő szemébe könnyeket csalhattunk.

Az utolsó hónapok sok nehézséget hordoztak magukban, de egymást segítve sikeresen túljutottunk rajtuk, és most a mai nappal, habár nem véglegesen, de búcsúzunk egymástól.

Ezen alkalommal szeretnénk köszönetet mondani szüleinknek is, akik nélkül most nem állhatnánk itt, és akik iskolai éveink alatt végig segítettek és támogattak bennünket a nehézségekben, és szüntelenül mellettünk álltak, amikor igazán szükségünk volt rá.

A jövőbe tekintve, arra törekszünk, hogy a gimnazista éveink során kialakított különleges kötelék végigkísérjen minket életünk folyamán, és ugyanúgy számíthassunk majd egymásra, mint ahogy az elmúlt évek alatt tehettük. 

„A cél módfelett fontos, de ami igazán számít az út, amelyen odaérsz.”

Ma elérkeztünk az életünk egy fontos eseményéhez, el kell búcsúznunk ettől az iskolától, ami 4 évig a második otthonunk volt, és a tanárainktól, diáktársainktól, akik elkísértek minket ezen az úton. Ez az út 9. osztályban kezdődött. 24 fő nekivágott az utazásnak, majd rövid időn belül 26-an lettünk. Eleinte mindenki nagyon visszafogott volt, de ahogy teltek az évek, egyre nyitottabbá, érdeklődőbbé váltunk.

Az évek során sok megpróbáltatással kellett szembenéznünk, megismerkedtünk a világjárvány, a karantén fogalmával. Kipróbáltuk az online iskola előnyeit és hátrányait. Összegezve elmondhatjuk, hogy jó iskolába járni, közösségben tanulni.

Most mindenkiben vegyes érzelmek kavarognak: izgalom, félelem, öröm, nosztalgia és nem kevés bizonytalanság. Mi lesz az érettségin? Mi lesz, ha felvesznek és sokkal inkább: mi lesz, ha nem? Mi a következő lépés az életben? Mit kell tennem, hogy elérjem a céljaimat? Az utóbbi pár hónapban, hétben minden nap egy kicsit búcsúzva jöttem az iskolába. Mindent próbáltam alaposan megnézni, elraktározni az emlékezetemben. Rengeteg emlék jutott az eszembe, még a régi épületben a lépcsőfordulós festmény, ami mellett oly sokszor elmentünk, a kápolna éjszakai égboltra emlékeztető mennyezete, a lenyűgöző kilátás a második emeletről. A jelenlegi épületben pedig a szűkös, de annál szerethetőbb folyosók és az elsőre oly furcsának tűnő osztálytermek. Annyi közös élményünk, emlékünk, kedves vagy vicces pillanatunk volt és van. A matek órákon voltak bizonyos mondatok, amikre mindenki mosolyogva fog visszagondolni. Ilyen például a „mind megbukunk” kijelentés, illetve az olyan ikonikus mondások, mint, hogy „Ezt már tegnapra kellett volna tudni”, vagy „ez az ötödikes tananyag”.

Mindannyian tudjuk, hogy ha Andrea néni felemeli az ujját az azt jelenti: ISA! A magyar órák alatt azt is megtanultuk, hogy ha valami ismétlődik, akkor az NYOMATÉKOSÍTÁS és az irodalom megértéséhez átfogó tudásra van szükség, mint minden más területen is, mert az interdiszciplinaritás elengedhetetlen. Azt pedig, hogy hogyan folytattunk irodalmi vitát Ady és Léda szövevényes kapcsolatáról, biztosan nem felejtjük.

Sokat jelentettek számunkra a Zsófi nénivel történő beszélgetések, jó érzés volt, hogy mindig meghallgatta a problémáinkat. A jó hangulatú órákon olyan történelmi részletekre derült fény, amik ugyan nem szerves részei a tananyagnak, de annál érdekesebbek és szórakoztatóbbak.

Sosem felejtjük el az utánozhatatlan biológia órákat, ahol sok mindent megtanultunk, mint „Kedves eljövendő szülők”. Szívesen emlékezünk kedvenc igazgatónk által vezetett aktív testnevelés órákra is, hiszen Csaba bácsi nemcsak az igazgatónk, hanem a pótosztályfőnökünk is volt.

Azonban az iskola falain kívül is történtek velünk izgalmas dolgok, köztük a felejthetetlen döbröntei osztálykirándulással. Úgy gondolom, hogy az a 2 nap, amit együtt töltöttünk még jobban összehozott minket, egy igazi osztállyá kovácsolódtunk és megtanulhattuk többek között a különféle kőzetek sajátosságait.

Lassan véget ér ez a varázslat. Közeledik az érettségi, majd ezután megnyílik előttünk a bizonyos nagybetűs élet kapuja. Olyan izgalmas, de mégis olyan félelmetes. Felnőttünk, többé már nem vagyunk gyerekek.

Annyi minden történt az elmúlt 4 évben, hogy összegezni sem lehet, olyan embereket ismertem meg, akiket büszkén hívhatok a barátaimnak és tudom, hogy ezek a kapcsolatok az iskola kapuin kívül is folytatódnak.

Rengeteget tanultunk és értékes útmutatót is kaptunk az élethez. Számtalan öröm és nevetés van mögöttünk, néhány könnycsepp. Voltak könnyebb, jobb időszakok, ahogy nehezebbek is.

Kedves osztályfőnökünk empátiája és a felénk irányuló szeretete sokban megkönnyítette a mindennapokat. Bármilyen butaságot tettünk, ő kiállt értünk egy fejmosást követően, de tudtuk ő velünk van, ő jót akar. Így hát az osztály nevében köszönetet szeretnék mondani Ildi néninek, a valaha volt legkedvesebb és legfigyelmesebb osztályfőnöknek, minden tanárunknak, akik példát mutattak nekünk és segítettek, hogy emberré váljunk.

 Hálásak vagyunk szüleinknek, akik támogattak minket a nehéz időszakokban is, mellettünk álltak és segítettek idáig eljutni.

Kedves itt maradó diáktársaink. Kívánom, hogy a ti itt töltött éveitek is legalább olyan izgalmasok és eseménydúsak legyenek, mint a mieink.

Gondolataimat egy filmből vett idézettel szeretném zárni:

Van egy általános igazság, amivel mindannyiunknak szembe kell néznie, akár akarjuk, akár nem. Egyszer minden véget ér. Akármennyire is vártam ezt a napot, sosem kedveltem, ha valami véget ért. A nyár utolsó napja, egy nagyszerű könyv utolsó fejezete, a búcsú egy közeli baráttól. De a befejezés elkerülhetetlen. A levelek lehullanak, becsukod a könyvet, elbúcsúzol.

Számunkra ez is egy ilyen nap. Ma búcsút intünk mindennek, ami ismerős volt, mindennek, ami kényelmes volt. Tovább lépünk. De attól, hogy elmegyünk és ez fáj lesznek emberek, akik részesei maradnak az életünknek, akármi is történjen. Ők a mi biztos talajunk, a sarkcsillagaink, és az apró tiszta hangok a szívünkben, amelyek velünk lesznek, örökre.

Köszönünk Mindent!
a 12.H és 12.N osztály tanulói

Kategória: Gimnázium