„Bulinak szántuk, zarándoklat lett belőle” Medjugorjébe zarándokoltak az érettségi előtt álló „prohászkás” diákok

Kirándulásból zarándoklat

Szerdán az esti órákban érkeztünk meg a Szűzanya földjére. Kezdésnek körülnéztünk,
mi merre van, és már egyből érzékeltük, micsoda békesség van ebben a kisvárosban. A
második nap, egy finom reggeli után, a jelenések hegyére mentünk fel, ahol két rózsafüzért
mondtunk, miközben az örvendetes és a fájdalmas szentolvasó titkairól elmélkedtünk. Teljes
csendben figyeltünk befelé. Mindannyian fegyelmezetten viselkedtünk, pedig sokunk számára
ez is csak egy kirándulásnak indult, aztán szinte észre sem vettük és már az első nap zarándoklat
lett belőle. A hely varázsa szelíden komolyságot, elcsöndesedést és figyelmet erőszakolt
ránk.
A Jelenések hegyéről leérve a Cenacolo közösséget tekintettük meg, ahol szenvedélybeteg
fiatalok gyógyulnak Isten erejével és segítségével. A terápia egyszerű, de hatásos: ima és
munka. Egy ott élő magyar fiatalember őszinte tanúságtételét hallgatván mindenki
levonhatott két egyszerű következtetést, ezen a helyen csodák történnek, valamint „Istennel
minden lehetséges”. Minden este elmentünk a (horvát nyelvről magyarra is fordított)
szentmisékre, és az utána lévő meghitt szentségimádásokra. Jó volt látni, hogy a több száz
hívő között szép számmal vannak fiatalok is.
A következő napunk is izgalmasan kezdődött, ugyanis megmásztuk a több mint 500
méteres Krizevac hegyét. Majd mindenki mezítláb tette meg az emberpróbáló utat a
hegycsúcson lévő keresztig. Sokunkat megérintett a keresztút. Fent gyönyörű kilátás fogadott
minket. Az atya a hegy tetején egyesével megáldotta azokat, akik kérték. 

Visszaérvén, ebédet követően indultunk Mostarba. Ez egy más világ, nem csak a nagyszámú muszlim jelenléte miatt, hanem mert olyan érzésünk volt a városban járkálva, mintha visszaugrottunk volna az időben. A belváros a 18. századot tárta elénk, és nagyon hangulatos volt.

Utolsó napunkon, a nap elején az egyik látnok tanúságtételét hallgattuk meg, melyben
a keresztény értékrendre, különösen a szegények megsegítésére hívta fel a figyelmünket. Ezt
követően a miséig szabadprogramunk volt. A szentmise után néhányan visszatértünk este a
jelenések hegyére, hogy még közelebb kerüljünk a Szűzanyához.

Másnap jött a hazaindulás pillanata, de előtte Dávid atya tartott nekünk egy szentmisét. Útközben leugrottunk a horvátországi Makarska városába, ahol a dalmát hegyek lábánál fürödtünk a tengerben.

Összeségében elmondható, hogy hazaérkezve mi nem csak egy felejthetetlen élménnyel gazdagodtunk, hanem csapattá is kovácsolódtunk. Medjugorje segített a hitünk megerősödésében, de leginkább abban, hogy Isten útjára lépjünk, azaz, hogy az Ő szeretetével szeressünk. A jelenések hegyén sokan az Istentől való megérintődöttségtől könnyeztek, de mindenki kiemelte, hogy miközben sírtak, nem szomorúság volt a szívükben, hanem béke.
Nagyon megérintett, hogy az együttlét alatt mindenki mindenkinek jelen volt, pedig nem is
ismert mindenki mindenkit. Ez a fajta egységélmény, nyitottság a másik felé is arra a valakire
mutat, aki beborítván Medjugorjét a Szentlelkével, összeköti az embereket. (Fűzy András – diák)

Csoda csoda hátán

Ha az Úr egy ügy mellé áll, ott bizony csodák történnek. Így volt ez a medjugorjei zarándokútunkon is.

Az első csoda, hogy ez az út egyáltalán megvalósulhatott ebben a nehéz
világgazdasági helyzetben, az energiaválság idején. A Prohászka Alapítvány, a szülők és ismeretlen keresztény emberek anyagi támogatására is szükség volt, akik mind-mind a jó ügy mellé álltak. A családoknak így csak a gyerekek ottlétét kellett fizetniük, az utazás ára adományokból gyűlt össze.

A második csoda az volt, ahogyan a diákok a lelki programokon részt vettek, csendben, teljes jelenléttel. Szürreális, hogy egy busznyi 17-18 éves fiatal ilyen mélyen tud jelen lenni többórás lelki programokon. Biztos vagyok benne, hogy a Szűzanya keze volt a dologban.

A harmadik csoda, hogy a csapat több, mint fele letette szentgyónásban a terheit.
Minden egyes gyónás csoda. Ha pedig valaki elsőáldozás óta nem gyónt, az többszörösen is
az.

A negyedik csoda az, amilyen szépen, békében léteztek egymás mellett a fiatalok.

Az ötödik az volt, hogy mindenki, aki jelentkezett, eljött. Hazafelé úton a diákok mind
előre jöttek a busz mikrofonjához, hogy megosszák egymással az élményeiket. Nagy részük
hozzátette a mondandójához, hogy pár nappal az indulás előtt is az járt a fejében, hogy
lemondja az utazást. Azok után, hogy a sátán sokakat próbált megdolgozni, hogy ne jöjjenek
el, hatalmas csoda, hogy senkinél nem ért célt.

A hatodik csoda, hogy a számos lelki program dacára, – vagy éppen azoknak
köszönhetően – a buszon mindenki úgy nyilatkozott, hogy pompásan érezte magát, és nagy
hiba lett volna kihagyni ezt a zarándoklatot.

De az igazi csodák a szívek rejtekében történtek. Lelki gyógyulások, szabadulások,
megtérések…

Köszönet a mi jóságos Istenünknek és a Szent Szűznek mindenért! Valamint azoknak
is, akiknek része volt abban, hogy ez a csuda jó zarándoklat összejött. És köszönöm Istenem,
hogy ott lehettem! (Simon Dávid – iskolalelkész)

Köszönet a diákoknak, hagyták, hogy én is zarándok legyek

Iskolánk igazgatóságának anyagi és lelki támogatásával, Dávid atya lelkes
szervezésével, és a jó Isten áldásával sikerült eljutnunk Medjugorjéba a 12. H és a 12. N
osztályokkal 2022. október végén, mint zarándokok. Jómagam is nagyon készültem az útra,
nem kis lelki csomaggal a Szűzanyához, és vittem hozzá egy számomra drága kincset is: a
fiamat. Különösen fontosnak tartottam, hogy ő is velünk tarthat a zarándokúton.
Azt hittem, hogy a diákok terelgetése mellett nekem nem igazán jut időm a saját lelki
életemre – de a Szűzanya lehajolt hozzám, és hatalmas kegyelmekkel, békességgel
ajándékozott meg minden nap, olyan folyamatos imaéletbe ágyazottan, ahogy azt remélni sem
mertem. Dávid atya és Gundinger Bea – a leghitelesebb, legalázatosabb zarándokkísérő – azt
mondták az odaúton, hogy sokat kell imádkozni, és az nehéz. Nekem egyáltalán nem esett
nehezemre, hogy a sok emberért, akiket a lelkemben végig vittem magammal, imádkozzam.
Hihetetlen volt. Általában a szavak embere vagyok, hiszen tanárként ez a „foglalkozásom”, de
a sok lelki csodát nem lehet leírni, mert mély lelki utazások megfogalmazása csak dadogásnak
tűnhet…
Az egyik legnagyobb élményem az volt, ahogy a két osztály fiataljai gyakran mélyen
megrendülve megélték a jelenések hegyének békességét, csendesen imáikba merülve, továbbá
hogy a Krizevac hegyére a fiatalok nagy része mezítláb ment fel, felajánlva a jéghideg
köveken való fájdalmas haladást valakiért. A Krizevacon lévő kereszt tövében együtt
borultunk le lélekben. Azt éreztem, hogy egy közösség vagyunk, egymást erősítjük. A
lenyugvó nap bearanyozta minden nap a közös miséket, amelyeken részt vettünk, és az este
fantasztikus szentségimádásai voltak számomra a nap fénypontjai hatalmas Isten-
élményekkel, amelyeket megkoronázott a jelenések hegyének utolsó esti megmászása a
diákok többségével. A legcsodálatosabbnak azt láttam, ahogy a fiatalok lelkét megérintette a Szűzanya, a békesség, a szentgyónások utáni látványos „megkönnyebbülés”, más lélekkel tértek/tértünk haza szeretteinkhez.

Szívből kívánom, hogy a következő tanévek 12. évfolyamos diákjai is részesei
lehessenek Medjugorje csodájának. (Papp Gyöngyi – tanárnő)

Nem úgy jöttünk, ahogy mentünk

Medugorje egy teljesen más világ. Mikor oda értem, a fáradság ellenére éreztem valami
megmagyarázhatatlan nyugalmat. Emberfeletti nyugalom öleli körbe az egész várost, amit mindenki
érez, aki beteszi a lábát a határain belülre.
Másnap reggel reggeli után mentünk is a jelenések hegyére, ami szerintem mindannyiunknak
szokatlan volt. Persze a változatosság és az új helyzetek sosem rosszak. A hegyre együtt mentünk fel
elmélkedések és rózsafüzérek kíséretében. Mindenki vitte magával a kis táskáját, de azokba a táskákba nem csak ruhák voltak, hanem sok fájdalom és probléma is, ami a szívünkben lapult mélyen. Ezeket ugyanúgy felvittük magunkkal, és bármennyire is nehéz volt ez a 1,5 óra lelkileg, fent a Szűzanya szobránál letehettük legalább egy részét ezeknek a terheknek. A lefelé menet már sokkal könnyebb volt testileg is és lelkileg is. Viszont mikor elmentünk a Cenacolo közösségbe, ahol egy úr tett tanúságot az ő „gyógyulásáról”, újra egy nagy kő helyezkedett a szívünkre, hiszen átereztük ennek a férfinak a sorsát. Többen a szállásra vezető úton visszafelé sírtak és nem tudtak mit kezdeni az érzéseikkel, de az közös volt bennük, hogy utána sokan megkönnyebbülve érezték magukat. Este, illetve később is, minden este szentmisén, illetve szentségimádáson vettünk részt. Őszintén, ezek gyönyörűek, de egyáltalán nem könnyű órák voltak. Érzések kavalkádja, fáradtság, fájdalmak, akár türelmetlenség is sokakban érződött, de ez persze nem jelenti, hogy nem figyeltünk volna. Egyszerűen ennyi érzéssel egy 18 évesekből álló közösség nehezen tud mit kezdeni.
Harmadnap, azaz pénteken várt a legnagyobb kihívás ránk, amitől szerintem sokan féltünk,
vagy legalábbis ódzkodtunk: felmászni a Krizevacra 3 órán keresztül, sokan mezítláb, a hidegben.
Mind testileg, mind lelkileg kihívás volt! Én, illetve társaim, akik úgy döntöttek, hogy az elejétől
mezítláb mennek fel a köveken, végigszenvedték az utat, de ez se jelenti azt, hogy feladatuk volna,
vagy hogy a végén ne érte volna meg. Ide is felcipeltük magunkkal a fájdalmainkat, ami egy szorító és nehézkes érzés volt a mellkasokban. Mikor végre felértünk, megkönnyebbülve álltunk a kereszt előtt, büszkén, fáradtan és nem utolsó sorban Istennel a szívünkben, mert nem csak a mi erőnk kellett ehhez az út megtételéhez. A lefelé út már könnyebb volt, de közel sem érzelemmentes. Síró, mosolygó, de mindenkin megkönnyebbült arc ragyogott. Magam tapasztalatából mondva egy világbékét éreztem, mintha semmi probléma nem lenne ezen a földön, pedig az eszem pontosan tudta, hogy ez nincs így. Mintha megszűnt volna minden körülöttem. Ezen a napon sírtunk szerintem a legtöbben, de a hangulat mégsem volt szomorú, inkább pont, hogy derűs. A délutáni látogatás Mostarba nem a lelkünket, hanem az érzékeinket töltötte fel. Főleg a gyönyörű látvánnyal és a sok különböző, de mégis együtt békében élő embereket látván.
A negyednap főleg a pihenésről szólt, azonban jól is esett kicsit magunkba fordulni és átgondolni az átélteket.
Utolsó nap bármennyire is fájdalmasan és szomorúan, de összepakoltunk. Tudom, hogy sok
mindenkinek nehezére esett a búcsú. A hosszú buszút alatt meghallgathattuk egymás tanúságtételeit a
zarándoklatról és itt is elképesztő volt hallani, hogy mindannyian máshogy éltük meg ugyanazokat az eseményeket. A megosztások alatt újra egy érzelmi hullámvasútra ültünk fel, hisz nem csak pozitív történeteket, hanem akár nehéz sorsokról is hallhattunk olyanok szájából, akik annak ellenére, hogy közel állnak hozzánk, mégse tudtuk róluk a teljes valóságot. Egy biztos, mindenkiben változott valami az út alatt, és senki sem ugyanolyan emberként tért haza, ahogy elindult. (Hulik Hanna – diák)