Érzékenyítés 2 felvonásban a 8.a osztályosokkal…

A hittanóráimon ez a téma, mint érzékenyítés/elfogadás is felmerült a 8. a osztályban.
Gondoltam egy merészet, hogy nemcsak beszélünk róla, hanem meg is tapasztaljuk, hogy milyenek is a megváltozott képességű emberek mindennapjai, igényei, érzései.

Mi is az érzékenyítés?

Az érzékenyítés célja, hogy a felek váljanak nyitottá egymás felé. Közelebb hozzuk a feleket
egymáshoz, ezáltal a résztvevők ismerjék fel sztereotípiáikat és előítéleteiket, ezeknek tudatában
legyenek, illetve ezeket kezelni is képesek legyenek a mindennapi helyzetekben.
Ennek tükrében átbeszéltük, hogy két konkrét csoportot veszünk górcső alá, a vakokat és a
fogyatékkal élőket.

1 felvonás:

Adventben egy „láthatatlan vacsorát” szerveztem a Révész Étteremben, amelyre majdnem az egész
osztály el tudod jönni erre a programra, vallási hovatartozás figyelembevétele nélkül.

Miből is állt ez az esemény?
Megismerni, és főleg megélni azt az érzést, hogy egy gyengénlátó, vagy vak ember, hogyan tud
étkezni egy étteremben, hogyan tud egy 3 fogásos vacsorát elfogyasztani emberi méltósággal.
Előre, egyeztetetéssel úgy vártak minket, hogy az asztalok speciálisan voltak előkészítve. Amint
letettük a kabátjainkat, máris mindenki szemére felkötöttem egy fekete szemtakarót, és már az
asztalhoz így kellet beülniük a diákoknak. Érdekes volt ez a szituáció számukra, már az elején, hisz
semmit sem láttak, rá kellett hagyatkozniuk a többi érzékükre, a hallásra, tapintásra…
Zsibongtak, eleinte eléggé hangosan, mert egy érzékszervük korlátozva volt, és ezt a hangjukkal
akarták ellensúlyozni. Ekkor elmondtam a részleteket, hogy mit hogyan kell célszerűen csinálni, mert valószínűleg így tesz egy gyengénlátó/vak ember is.
(Voltam én is ilyen rendezvényen, és onnan tudom/tanultam meg.)
Amikor meghozták a levest, már nagy volt az izgalom, mert az asztalon lévő szódásszifonok
használata sem volt könnyű nekik elsőre, hogy szomjukat oltani tudják.
Irányítottan ügyesen kimerték maguknak a levesestálból adagjaikat, és elkezdődött az étkezés.
Nagy koncentrációt követelt tőlük, és már a hangjuk sem volt olyan erős, figyeltek magukra,
reakciójukra, és főleg a maguk mellett lévőre is.
Jött a főétel, amit késsel-villával kellett elfogyasztaniuk. Itt már többen is mondták, hogy milyen jól
érzékelnek már a látásuk korlátozása ellenére, egész jól megy az evés.
Jól használták az evőeszközöket, jóízűen egész rutinosan fogyasztották el, és már halkan egymással is elkezdtek csevegni, megbeszélni ezt a helyzetet. Amikor a desszertet hozták a pincérek, már rutinosan megtalálták az asztalon a megfelelő evőeszközeiket, és felszabadultan ették meg a Somlói
galuskájukat. Ezután jött a fokozatosság, hogy a szemükről le kellett venni a takarót, és
„visszakapcsolni” a látásukat, aminek megvan a folyamata.
Ez az érzékenyítés kb. két órát vett igénybe, de azt gondolom, hogy a résztvevőknek egy örök élmény marad, és ezáltal a tapasztalat megszerzésével még nagyobb empátiával, odafigyeléssel, jó segítéssel állnak e csoporthoz tartozó emberekhez.

„ …Mert, jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan!”

– Antoine de Saint-Exupéry-

2 felvonás:

Nagyböjtben következett a fogyatékkal élők csoportjának megismerése.
Győrben, a Szent László Látogatóközpontban van egy kávézó, Café Collis, ahol csökkentett
munkaképességű fiatalokat is foglalkoztatnak. A hittanóra keretein belül maradva összekötöttem a
kellemeset a hasznossal, és egy kis kultúrát is belecsempészve először megnézték az interaktív Szent
László tárlatot, amely nagyon érdekes és figyelmet követelő volt mindannyiunk számára. Ezt követte
a Torony, amelynek két szintjén megnézték a győri püspökök portréjait, és fent rácsodálkoztak Győr
látképére. Egy fantasztikus, pulzáló város tárult a szemük elé, sok történelmi épülettel, és még több
modern építésű elemmel. Jó volt fentről látni ezt az egyensúlyt, mint az életünkben is, hogy megfér
az egymás mellett két különböző képességű ember is harmóniában, ahogy az épületek is…
Ezután jött a kávézó.
Mind a diákok, mind az ott dolgozók nagy izgalommal várták a találkozást, egymás megismerését.
Miután elfoglalták helyeiket, jött a csökkentet munkaképességű fiatalok mentora Marika, aki
elmesélte nekik, hogy miért alakult ez a kávézó, milyenek a napok náluk, hogyan dolgoznak, hogyan
figyelnek egymásra, hogy együtt tudják működtetni sikeresen a kávézót.
Nagyon érdekes, bensőséges részleteket is megtudhattak a fiatalok munkájukról, érzékenységükről,
és közösen megtapasztalták, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi, de ők még elfogadóbbak,
figyelmesebbek, és nagyobb a feltételnélküli szeretet bennük.
Ádám és Lilla felvették a rendeléseiket, amiket nagyon ügyesen felszolgáltak. Figyelmesen
érdeklődtek tőlük, hogy minden rendben volt-e, és ezután elindult az egymás közti kommunikáció is.
Maximálisan megvoltak elégedve a diákok mind a kiszolgálással, mind kávéval/ forrócsokival, és
megkértük őket, hogy egy közös fotót készítsünk. Szívesen álltak be, és mosolyogva pózoltak a
társasságunkban.
Nagyon barátságos kedves emberek, szívükbe zárták őket az osztály tanulói és én is!
Ez egy másfajta érzékenyítés volt, itt a megtapasztalás a személyes találkozásban,
kapcsolatteremtésben bontakozott ki. Jó volt, hogy megismerték őket, és bizonyságot adtak
számukra, hogy így teljes az élet, az emberi fogyatékosságokkal is lehet dolgozni, élni, boldognak
lenni, csak teret és lehetőséget kell teremteni számukra, elfogadni őket.

„Amit eggyel a legkisebbek közül tesztek, velem teszitek.”

-Máté 25,40-

Azt gondolom, hogy ez a két program megváltoztatja a diákjaink látásmódját, és keresztény
lelkülettel néznek embertársaikra, függetlenül attól, hogy milyenek is. Elfogadni olyannak, amilyen.
Nem ítélkezni felette, és meglátni benne a szerethető embert, mert minden ember szerethető, csak
rá kell szánni az időt és felismerni a nagyszerűségét.
Ezzel az élménnyel a tarisznyájukban közelebb kerülnek a jézusi szeretethez, amely feltételnélküli.

Sághi Éva 

tanárnő