Csaba testvérünk, az élet Ura fogadjon téged országába! Béke veled!

„A halál nékem nem fekete börtön,
nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
egy ajtó bezárul itt-lenn a földön,
s egy ajtó kinyílik ott-fenn az égben, –
ez a halál.” (Gárdonyi Géza)

Kedves Gyászoló Család! Kedves Gyászoló Testvérek!

     Az örökélet hitében élő ember – ha nehezen is – de eljut az élet és a
halál kérdésével kapcsolatban erre a felismerésre, amit az imént Gárdonyi
Gézától hallottunk. Egyházunk Katekizmusában is azt olvassuk, hogy „a
keresztény, aki halálát Jézuséval egyesíti, úgy nézi a halált, mint Hozzá érkezést és
belépést az örök életbe” (KEK 1020). E hitünk alapját Jézus szavai adják: „Az,
aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre” (Jn 11,26). 
     De be kell vallanunk, néha bizony még a hívő ember is
összezavarodhat, amikor egészen közelről szembesül egy-egy
gyógyíthatatlan betegség, vagy egy családtag, jó barát halála kapcsán az
elmúlással. Viszont ekkor is csak a krisztusi hit ad vigaszt és erőt, mert az
örök életben nem hívő ember számára a halál teljesen kétségbeejtő és
abszurd. Ahogy az Ember tragédiájában is Ádám reménytelenül kiált fel:
„Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni”! Az Istenben hívő ember azonban
nemcsak belső békével, hanem egyenesen vágyakozással képes tekinteni a
halálon túli jövő felé. Talán sokan emlékeznek még Szent II. János Pál pápa
szavaira, amelyeket halálos ágyáról üzent az ablaka alatt virrasztó, érte
imádkozó sokaságnak: „Engedjetek hazatérni az atyai házba”!

     Most mi is megrendülten állunk itt Csaba testvérünk koporsójánál, aki
fiatalon és hirtelen tért haza az atyai házba. S még ha kérdések is tolulnak az
ajkunkra – Miért éppen ő? Miért ilyen korán? Miért éppen most a második
gyermeke születése előtt? – Jézus szavai békét tudnak teremteni szívünkben: 

„Aki Krisztusban hal meg, nem hal meg örökre”. Ő hitt Krisztusban, és hitte, hogy Isten örök életre teremtett bennünket.

     Éppen ezért a búcsúzás pillanataiban sokkal inkább helyénvaló, ha
arra irányítjuk a figyelmünket, hogy az élet Isten ajándéka, és ha más-más
formában is, mindnyájan ajándék vagyunk egymás számára. Az ajándéknak
örülnünk lehet és kell, ezért értelmetlen és megválaszolhatatlan minden
kérdés vele kapcsolatban. Jussanak eszünkbe Pál apostol szavai, aki a
teremtő Istennel perlekedő embert figyelmezteti: „Ember, ki vagy te, hogy
vitába szállsz az Istennel? Vajon megkérdi-e az anyag megmunkálóját: Miért csináltál
ilyennek? Vagy nincs-e hatalma a fazekasnak, hogy ugyanabból az anyagból az egyik
edényt díszesre, a másikat közönségesre formálja” (Róm 9,20-21)?

     Arra hívom tehát jelenlévő testvéreimet, hogy mindenki a maga
vonatkozásában adjon hálát Istennek azért az ajándékért, amit Csaba
testvérünk jelentett számára… Amikor a Győri Egyházmegye nevében
megköszönöm az ő odaadó, áldozatoktól sem visszarettenő, lelkiismeretes
szolgálatát – amit a Prohászka-iskola igazgatójaként ajándékozott nekünk –,
ígérem, hogy imádságainkban sem róla, sem családjáról nem fogunk
elfeledkezni.
     Ajánljuk őt most közös imádságunkkal Isten irgalmas szeretetébe,
szerettei számára pedig kérjük Isten vigasztaló szeretetének békéjét. Abban
a reményben búcsúzunk tőle, amit Dániel próféta fogalmazott meg: „Akik
igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok” (Dán
12,3).
     Gyászoló Testvéreim! A Csaba testvérünktől való búcsúzás késztessen
bennünket is életünk felülvizsgálatára, s az elmúlással való szembesülésre. A
francia író, költő Viktor Hugo szavai bátorítsanak minket ebben: „Légy, mint
a madár, mely törékeny ágon dalol vidoran; s amikor az ág reccsen, akkor sem fél, mert
tudja, hogy szárnya van”!
     Csaba testvérünk, az élet Ura fogadjon téged országába! Béke veled!
Ámen!