Egy vidám délelőtt Borsodi Erzsébettel és Gesztenye kutyussal

Egy vidám délelőtt Borsodi Erzsébettel és Gesztenye kutyussal

A Napraforgó és Gyöngyvirágos ovisaink interaktív módon ismerkedhettek meg Erzsi nénivel
és Gesztenyével, az ő zsemleszínű labrador vakvezető kutyájával.
Erzsi néni nem született vakon, ám mára már csak egy kicsi látásmaradványa van, csupán
fényeket érzékel.
Először Gesztenye történetével ismerkedtünk meg, akivel körülbelül öt éve élnek együtt.
Hogyan is lett Gesztenyéből vakvezető kutya?
8 hetes korában választották ki az alomból, és bekerült egy kutyaoviba, hogy megtanulja az
alap dolgokon – ül, fekszik stb.- kívül azt is, hogyan viselkedjen más kutyákkal, macskákkal.
Utána kezdődik a kutyaiskola, a hivatásos vakvezető kutya kiképzése. Itt minden vakvezető
kutya megtanulja, hogy amikor rajta van a hám, gazdája mellett, kicsit előtte haladva
vezessen. Segíti gazdáját az irányok megtartásában, hogy véletlenül se lépjen le a járdáról.
Megállással jelzi, a le- és fellépőket: pl. a lépcsőket.
Gesztenye segíti Erzsi nénit a mindennapjaiban a lakásban, hogy forgalmas helyeken tudjon
közlekedni, akadályokat kikerülni. Kipróbáltuk mi is, mik is lehetnek akadályok. Becsuktuk a
szemünket és úgy soroltuk: lépcső, asztal, kő, oszlop, ajtó, fa, kerítés, járda, stb.
Ovisaink a kezdeti beszélgetés után megnézhették Erzsi néni igazolványait, saját kitűzőjét,
ami arra hívja fel a figyelmet, hogy ő látássérült, korábbi kutyusának a vezetői engedélyét. Sőt
azt is megtudtuk, hogy minden kutyának egyedi orrlenyomata van.
Izgalmas volt hallani, hogy minden tömegközlekedési eszközt használhat vak vagy látássérült
személy vakvezető kutyával együtt, vonatot, hajót is, repülőt is. Az utastérben a kutya
szájkosár nélkül lehet. Buszon a sofőr mögött van a vakok és vakvezető kutyákkal
közlekedőknek fenntartott hely, amit egy matricával jeleznek nekünk.
Gesztenye, ha munkában van, a hámfogó segítségével vezeti Erzsi nénit, ez a kutyus
munkaruhája.
Onnan tudjuk, hogy valaki vak, hogy fehér botja van, ami az egész világon a
vakok nemzetközi jele.
Erzsi néni elmondta, majd kipróbáltatta ovisainkkal hogyan kell egy vak emberhez odamenni,
felvenni vele a kapcsolatot, megérinteni, megszólítani, megkérdezni, hogy miben lehetnek a
segítségére, illetve vezetni, s nagyon fontos, hogy a végén elköszönni, hogy ismét magára
hagyja.
És jöttek az izgalmas eszközök: a „pohárra tehető csipogó”, „beszélő mérleg”, a
„színfelismerő eszköz”. Bátor gyermekeink bekötött szemmel megmérhették a tárgyakat,
vizet töltethettek kancsóból pohárba, tojást üthettek fel egy olyan lyukas kanál mélyedésébe,
ami elválasztotta a sárgáját a fehérjétől. És a végén Gesztenye türelmének is meg volt a
jutalma: boldogan ette meg a felütött tojásokat.
A mi jutalmunk pedig a sok-sok ismeret és élmény volt.

Tompa Ferencné
óvodapedagógus