Láthatatlan vacsora

Szerző: kezelo2 Közzétéve:

Láthatatlan vacsora

Amikor először hallottam Sághi Éva tanárnőtől a láthatatlan vacsoráról teljesen
odavoltam az ötletért és ezzel nem csak én voltam így…
Megbeszéltük hittanórán, hogy ezt a programot meg kell csinálnunk, mert ez annyira
különleges lehetőség, hogy mindenképp ki kell próbálni. Konkrétan azt, hogy egy
vak, vagy gyengénlátó ember hogyan is tud az étteremben vacsorázni, illetve mi is
megtapasztalhatjuk, hogy érzékszerveink hogyan működnek, ha az egyiket „kikapcsoljuk”.

Izgatottan vártuk a dátumot, hogy megvalósítsuk ezt projektet az osztállyal.
Éva nénivel találkoztunk még az iskolában délután és a Révész Étterembe közösen
indultunk el. Az étterem előtt találkoztunk Erzsi nénivel és Gesztenyével a vakvezető
kutyájával. Amikor beértünk az étterembe a kezünkbe adtak egy fekete szemfedőt,
amiből nem láttunk ki. Amint levettük a kabátot rögtön fel is kellet vennünk. A világ
teljesen elsötétült és már csak a többi érzékszervünkbe kapaszkodhatunk. A
helyiségbe úgy vezettek be minket, hogy egymás vállát kellett fognunk. Amikor
beértünk a terembe, akkor teljesen olyan érzésem volt, mintha egy hatalmas terem
közepén állnánk. Mindenki kitapintotta a széket és leült, bár a jókedv még bekötött
szemmel sem hagyott alább. Mindenki nevetett és beszélgetett. Amikor Erzsi néni
elmondta, hogy hogyan is kell kitapintani az evőeszközöket vagy, hogy hogyan is kell
mozgatni a szódás üveget utána mindenki hatalmas előszeretettel próbált magának
nyomni szódát vagy épp kitapintani azt, hogy hol is lehet a pohara. Miután mindenki
kipróbált mindent, akkor megérkezett a leves. Mielőtt bárki megmozdulhatott volna,
Erzsi néni ismét elmondta nekünk, hogy hogyan merjük a levest. Ezek után mindenki,
mert magának és utána már csak a kanalak koccanását lehetett hallani a tányéron, na
meg néhány oda nem illő viccet, de a hangulat még mindig pezsdítő volt. A leves
nagyon finom volt, egyeseknek annyira ízlett, hogy kétszer mertek. Miután mindenki
végzett és elvitték a tányérokat, Erzsi néni újabb utasításokat adott ki a főételhez. „A
késnek a lapjával próbáljátok meg kitapintani, hogy mi is lehet a tányérotokon.”
Amikor megérkezett a főétel, mindenki próbálta kideríteni, hogy mi lehet az, de csak
annyira sikerült rájönnünk, hogy a tányéron biztos van krumplipüré. Én is, mint sokan
mások az étel közben is újra töltötték a poharukat. Én a végére már úgy csináltam,
hogy beledugtam az ujjamat a pohárba, hogy megnézzem meddig van a pohár, de
szerintem ezzel nem voltam egyedül. A főétel túlnyomó többséggel megszavazták a
legfinomabb ételnek az egész vacsora alatt. Miután elvitték a tányérokat, mindenki
elkezdte megtárgyalni a szomszédjával, hogy mi ízlett neki a legjobban idáig. Ezek
után megérkezett a desszert. Miután lerakták elénk mindenki megkóstolta és volt, aki
fel is ismerte. Egy idő után észrevehetően más lett minden, mert a körülöttem lévő
hangok, zajok és illatok felerősödött. Miután végeztünk a vacsorával, mindenki
óvatosan levehette a szeméről a szemfedőt. Hatalmas meglepetés ért engem, mert a hely egy kis terem volt sötét barna lambériával, képekkel a falon és kis ablakokkal. A
fény, amit annyira erősnek éreztem a szemfedőn keresztül nem más volt, mint pár
picike lámpa fénye. Miután mindenkiről lekerült a szemfedő, elkezdtünk arról
beszélgetni, hogy kinek, hogy tetszett. Mindenkitől pozitív visszajelzések érkeztek.
Utána Erzsi néni elhozta magával azt a szemüveget, ami lemodellezi az ő látását.
Amikor rám került a sor és felvettem a szemüveget, csak a feketeséget láttam, bár
volt egy homályos csík a jobb lencse alján, de mégis borzasztó érzés volt, hogy
valaki csak ennyit lát a világból. A végén pedig Erzsi néni levette a hámot
Gesztenyéről és így mindenki megszeretgethette.

Szerintem ez egy hatalmas élmény volt azokkal, akikkel ott voltunk. Megkérdeztem
néhány osztálytársamat is, hogy számukra ez az egész milyen élmény volt.
Rengetegen voltak, akik azt mondták, hogy számukra nagyon sokat segített kicsit
összekovácsolni a csapatot, mert ez idő alatt végig egymást kellett segítenünk. Volt
olyan is, aki azt mondta, hogy többször is el tudna menni ilyenre. Kaptam olyan
visszajelzést is, hogy nagyon furcsa volt számára, hogy minden sötét és még az
időérzéke sem működik jól. De azért a leggyakoribb válasz az az volt, hogy
tapasztalatot gyűjtöttek arról, hogy milyen nehéz is egy látássérült embernek.
Teljesen sikerült átélnünk ezzel a vacsorával, hogy milyen is egy látáskorlátozottnak.
Ez a vacsora hatalmas élmény volt számomra. Örök élmény marad.
Hálásak vagyunk Éva néninek, hogy beszélt róla, megszervezte, és mi, akik
ott voltunk átélhettük!

Balogh Boglárka 8. a

Kategóriák: Általános iskola