A Csodák Útján
A Csodák Útján
Iskolánkból 10 diák két külsőssel kiegészülve vállalkozott rá, hogy végigjárja a
zarándoktáborok útvonalai közül talán a legtöbb kihívást tartogatót, a Mánfa és Máriagyűd közötti 105 km-es szakaszt. A prohászkások fele már tavaly teljesítette a Tihany- Pannonhalma zarándoklatot is. A csoportunkhoz csatlakoztak a Vác-Deákvár Plébánia hittanosai is Merő Réka hitoktató kíséretében. Június 29-én zarándoklatunk Mánfán a MaranaTha Lelkigyakorlatos Házban kezdődött, ahol a Sacré Coeur nővérek közössége él. Az első napokban a Mecsekben jártunk vadregényes tájakon. Megelevenedett előttünk a szászvári középkori püspöki vár és a II. Szilveszter pápától koronát hozó Asztrik apát pécsváradi bencés monostora. Pécsváradot elhagyva búcsút intettünk a Mecseknek, és a Baranyai- dombságon át Máriakéménd érintésével jutottunk Villányba. Onnan a Tenkesen barangoltunk, híres villányi és siklósi borok szőlőtőkéi között, mígnem beértünk a máriagyűdi kegyhelyre, majd siklósi szállásunkra július 4-én.
A zarándok azonban nem csupán egy hosszmértékben kifejezhető utat tesz meg, de egy belső, lelki utat is bejár, ami sokkal fontosabb, mint a megtett kilométerek száma. Úgy gondolom, hogy más emberként értünk célba, mint ahogy elindultunk. A reggeli imák, a gyaloglás közben énekelt imádságok, a megosztások, a csendes szakaszok, az étkezések, a játékok, a csoportos és páros beszélgetések, a rózsafüzér imádkozása, az igeliturgia és a szentmisék mind közelebb vittek saját magunkhoz, a bennünket mindenestül elfogadó és szerető Istenhez, zarándoktársainkhoz és a minket körülölelő teremtett világhoz is.
Utunk ősi zarándokösvényen haladt Máriagyűdre, hazánk egyik legrégebbi zarándokhelyére. Ez a ’csodák útja’ is, mert az előző nemzedékek egy-egy nehéz helyzetben (betegség, családi viszályok) azok után, hogy minden tőlük telhetőt megtettek, megnyitották szívüket, és mély hittel ráhagyatkoztak az Istenre Szűz Mária segítségét kérve. Ez a megnyílás és bizalom Istenben meghozta számukra a csoda ajándékát. Ahogy számunkra is, hiszen felfedeztük az apró csodákat a természetben, a csendben, a társakban, önmagunkban és az Istenben.
Reményik Sándor fogalmazza ezt meg szépen Csendes csodák című versében:
„Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák,
Rajtuk át Isten szól: jövök.”
Végül, álljon itt Gede Patrícia (10. I osztály) hálaimája, amelyben tanúságot tesz arról, hogy milyen nagy dolgokat tett vele az Úr:
Hálát adok Neked, Atyám
a hívásért, melyet Tőled kaptam,
a bátorságért, hogy elfogadjam,
az erőért, hogy megcsináljam.
Hálát adok Neked, Atyám
a közösségért,
hogy mindig felvidítottuk egymást,
hogy könnyítettük a másik terhét.
Hálát adok Neked, Atyám
a sok nevetésért, mely mellett repült az idő,
a sok vidám percért, a csodás barátokért,
akiket sosem feledek.
Hálát adok Neked, Atyám
a csodás tájért, amelyet teremtettél,
falatnyi Mennyország a falvaktól távoli erdei
csendszakasz,
hol igazán csak Rád figyelhetek.
Hálát adok Neked, Atyám
szállásadóinkért és jótevőinkért,
akik nem bánták a sarat, amit behordtunk,
hogy éhségünket, szomjunkat oltották,
hogy szobáikat nekünk kiadták.
Hálát adok Neked, Atyám
kísérőinkért, hogy az úton tartottak,
terelgettek bennünket, mint apró nyájat,
nehéz pillanatokban figyelmesen hallgattak.
Hálát adok Neked, Atyám
a szerencsés érkezésért,
a gyönyörű harangszóért,
a szíves fogadtatásért.
Végezetül, Hálát adok Neked, Atyám
a sok emlékért, a szenvedésért,
a fejlődésért jellememben,
és azért, hogy erőt meríthetek ebből
az útból.
Botosné Mészáros Krisztina
Zarándoktábor-vezető
