Ipolytölgyes

„Az igazi szeretet próbája egyedül az, hogy nem fél a másik ember szeretetétől, hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt.”
(Pilinszky János)

Nagy büszkeséggel tölt el, hogy immáron a „Prohászkás Jósághídat” nemcsak adventben építjük, erősítjük a szeretet pilléréit adományainkkal, hanem örömmel számolhatok be, hogy iskolánkból velem tartott egy diák az ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthonba önkéteskedni, akinek személyes tapasztalatait, érzéseit szeretném megosztani az ott eltöltött napjairól… Így építve a szeretetkapcsolatot.
Bízom benne, hogy ez az írás mindenkiben felkelti a kíváncsiságot és az empátiát is a fogyatékkal élők irányába.
Sághi Éva hittan tanár

A csend, ami megtanít hallani – négy nap Ipolytölgyesen

Mikor volt utoljára, hogy úgy érezted: valaki örül neked pusztán azért, mert ott vagy? Nem azért, amit tudsz, amit elértél, vagy amit mondasz – csak úgy, önmagadért. Nekem Ipolytölgyesen volt ilyen élményem. És bár csupán négy napot töltöttem ott, azóta máshogy nézek az emberekre.

Én elindultam hát, az út hosszú volt, de a táj egyre csendesebb lett. A végállomás egy apró falu – Ipolytölgyes – ahol nem a wifi jelerőssége számít, hanem a mosolyok ereje. És ott állt előttem: egy nagy kapu, ami nem csak egy intézményt, hanem egy másik világot is elválasztott ettől a rohanó valóságtól.

A szeretetnek itt más szaga van. Néha egy meleg mosoly, máskor egy ölelésé, amit egy ismeretlen lakó ad önkéntelenül – mintha mindig is ismertek volna.

Először nem tudtam feldolgozni, hogy hirtelen, aki nem is ismer úgy megölelt, mint még soha senki. Nem tudtam mit mondjak egy olyan férfinak, aki nem tud beszélni. Hogy reagáljak, ha valaki egyszerűen csak megfogja a kezem, és elindul velem sétálni, szavak nélkül. De aztán valami történt. Nem beszélgettünk – kapcsolódtunk. Szemmel, mosollyal. Ők nem kérdeztek semmit, mégis mindent tudtak.

A napok gyorsan teltek, de lassúvá vált az idő. Volt, hogy csak beszélgettünk. Volt, hogy csak ott voltam, és az is elég volt. És egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem segítek – együtt vagyok velük. Nem fölöttük, nem kívülállóként, hanem velük, teljesen egyenlőként.

És amikor vasárnap délután becsuktam magam mögött a kaput, nem csak ők integettek vissza – a szívem is ott maradt.

A legfontosabb tanulság? Nem kell sokat tudni ahhoz, hogy valaki örüljön neked. Nem kell különlegesnek lenni. Elég ott lenni. Jelen lenni. És ez talán az, amit mi, „kinti” emberek elfelejtettünk.

Nem tudom, ki fogja ezt elolvasni. De ha te is úgy érzed, hogy szeretnél valami igazit, valami csendeset, valami mélyet megélni – akkor gyere el egyszer Ipolytölgyesre. Nem kell semmit bizonyítanod. Nem kell szupernek lenned. Csak hozd magad – a többit majd megtanítják neked ők.

Kiss Hanna 12. N